Hát mégiscsak itt...

Én , a blogok nagy ellenlábasa, ezennel ünnepélyesen leteszem a fegyvert, és belépek egy ismeretlen térbe, ami végül engem is magához vonzott. A nagy ellenállás oka nem volt más, mint az a logikai csavar, amit én a blogok feltalálásának és létrehozásának alapvető okában véltem felfedezni. Miszerint a "blog" nem más, mint egy az online felületen, a világ minden internet kapcsolattal rendelkező emberével megosztott személyes feljegyzések gyűjteménye, amolyan modern napló-szerűség.

Én gyerekkorom óta írok naplót, és jól emlékszem milyen érzés volt, amikor az anyukám egyszer - csupán féltésből persze - beleolvasott. Olyan volt, mint egy lelki erőszaktétel. Fogalmam sincs, épp melyik részeit olvasta el, mégis úgy éreztem magam, mintha a legbensőbb érzéseimet szentségtelenítették volna meg. Mintha kifordítottak volna, és egyből az összes kis személyes butuska gondolatfoszlányom, titkos érzésem, vágyam most egyszerre ott hevertek volna a padlón, szétgurulva az anyukám lábai előtt. Úgy éreztem, erőszakkal törtek be és fosztották ki azt a helyet a lelkemben, amit ezer lakat alatt őrizgettem. Persze most jogosan mondhatnád, hogyha az ember már egyszer úgy dönt, hogy önmagán kívül tárolja ezeket a titkos gondolatokat, egy egyszerű kis könyvben lejegyezve, akkor mi okon háborodik fel, vagy egyáltalán lepődik meg azon, ha végül az írás talál magának egy olvasót is. Hisz ezt kommunikáció elméletből is tanulja minden hozzám hasonló diák, hogy a legegyszerűbb kommunikációs modellben is kihagyhatatlan, alapvető elem az "adó" mellett a "vevő". Ha az egyik van, lennie kell a másiknak is. ( Egyúttal ezzel be is bizonyítottam azon elmélet valósságát, miszerint ha elég sokszor írsz meg egy puskát, akkor az abban leírtakat előbb-utóbb meg is tanulod... :) ) 

Szóval e hosszadalmas - és még nyomokban száraz, egyetemi tananyagot is tartalmazó - okfejtésemből kiderül, milyen jellegű ellentmondást is találtam a blog eredeti rendeltetésében. Idővel viszont rá kellett jönnöm, hogy tévedtem , amikor beskatulyáztam az egyszerű online napló kategóriába, hiszen ezen kívül is számtalan más jó és hasznos rendeltetésben lehet használni, anélkül, hogy az ember a legbensőbb érzéseit szellőztetné meg, mint a mosott ruhát.
Hát igen. Az ember mennyi mindennel van így az életben. Mennyi mindentől óckodunk, irtózunk, akár olyannyira, hogy nyíltan protezsálunk is ellene, és közben az ellenállásunk csupán a tudatlanság torzszülöttje. Mert sokkal könnyebb és kényelmesebb első benyomás alapján ítélni és akár szenvedélyesen utálni valamit vagy valakit, mint hogy egy picivel több energiát és időt szánni annak pontosabb és mélyebb megismerésére.

Őszintén szólva, az én esetemben ezt a jelenséget a túlcsorduló információáradatnak tulajdonítám, ami a hétköznapjaink minden egyes sarkából zúdul felénk. Hallottam róla, nagyon nem tetszett az ötlet, de ahhoz már lusta voltam, hogy ennél több energiát feccöljek a dologba. Én sokszor már inkább napokig nem is nézem a híreket, csakhogy kicsit kitisztuljon a fejem, és felocsúdhassak abból a kényszerképzetből, hogy a Földön történt összes eseményről tudnunk kell AZONNAL és maradéktalanul! Mert ugyebár aki lemarad, az kimarad.  De miből is pontosan? Tudom, hogy az agyunk elképesztő befogadóképességgel bír, de azt mégis mindannyian tudjuk, hogy nagyon is szelektál és bizonyos dolgokat ki is rekeszt. Azt vettem észre, hogy ha hosszabb időt töltök el a tömeges információ célkeresztjében, akkor az agyam egyre nehezebben tud már különbséget tenni a hasznos és a haszontalan infók közt. Ez viszont óriási baj. Nevezzetek közönyösnek vagy felelőtlennek, de én bizony van, hogy hetekig nem is nézek TV-t. Na jó, igazából csak a hírműsorokat nem nézem. A világról így is elég információ jut el hozzám az interneten keresztül még úgy is, hogy egyik hírportált sem látogatom.

Arra gondoltam, ha a mondanivalóm tetemes százalékát ebben a kis blogban osztom meg a "világgal", akkor annál kevesebb jut majd a Facebook-ra. :) Itt amúgy is nagyobb terem és több lehetőségem van az önkifejezés kicsit értékesebb formáinak megvalósítására.
Ezzel a reményteljes gondolattal szeretném most útjára bocsátani életem első blogjának kicsinyke hajóját a világháló hömpölygő óceánjában. :) Ezzel egyúttal azt is bizonyítva, hogy sosem szabad túl lustának lennünk jobban megismerni a dolgokat magunk körül, mert csak így lehetünk képesek eldönteni, hogy milyen értékkel is bírnak a számunkra.

*A.