Gyász

Csend... néma üvöltés.
Fájdalom... meggyötörve épít. Minden nappal több vagyok, erősebb és bátrabb.
Egyedül vagyok... de mégsem vagyok magányos. Ez vagyok Én. Nélküled.
Az vagyok, aki lenni szeretnék. Akire büszkének lehet lenni. Minta. Erős. és Magabiztos.  de belül sírok.

Amikor például az ember szerelmes lesz, gyakran érzi, hogy bármennyire szeretné is, nem talál szavakat, hogy kifejezze, amit odabenn érez. Csak ül némán a papír felett, vagy épp a gép előtt, és csak ül....a mellkasát majd szétveti az a bizonyos megfoghatatlan, leírhatatlan, varázslatos és borzongató csoda, ami csak nő és nő.... és már azt hiszi, ez nem fokozható... és már olyan szép, hogy a világ minden szava is túl csúf lenne ahhoz, hogy legalább csak megközelítse mindazt a szépséget, ami annyira erős, hogy érezni, ahogy belülről égeti a tested. Ami annyira jó, hogy szinte már fáj...

Fáj... de már csak belül. Nem mutatod, mert ez már csak a tied.  Ennyi maradt neked belőle. 
Felejteni kéne.. Elengedni. Tovább élni az életet. Az álmaidat, az érzéseidet, a világotokat egy fedeles cipősdobozba zsúfolni, és örökre ott is hagyni a polcod egy félreeső szegletében... Mintha mindez beleférne.  Valóban belefér? ...
Még emlékszem azokra a napokra, amikor ez a kis "cipősdoboz" jelentette számomra az egész életet. Mindent, amiért éltem és élni akartam. ...Néhány papír, fényképek, apró semmiségek, amik a közös emlékek apró darbkáiként néznek vissza rám. Most kigúnyolnak.  A kézzel írt versei. Minden soruk tiszta és őszinte. Sosem láttam még hasonlót...

Minden múlandó... még a szavak is. Hiába hisszük, hogy ha leírjuk őket, akkor az majd megőrzi nekünk mindazt, amit ki akarunk fejezni velük. Csupán fájó és makacs lábnyomai mindannak, ami már régóta nem is létezik.

Had fájjon még egy kicsit. Legalább addig is érzem, hogy itt van még. Hogy még mindig a részem. Egy fájó, szorító, kínzó, könnyes és csendes részem. Had higgyem még, hogy egy élet nem fér el egy cipősdobozban. Nem lehet belepakolni, és egyszerűen csak félretolni. Azt mondják, mindez természetes. Hogy fáj még egy kicsit, szenvedek, dühöngök, vádlok, alkudozom, sírok...majd szépen elengedem. Hogy minden rendben lesz majd... De semmi sincs rendben. Miért nem telt még el egyetlen nap sem anélkül, hogy eszembe jutott volna. Vagy legalább egyetlen óra... Mi van, ha én egyáltalán nem akarok "továbblépni"? Mi van ha én halálosan félek attól a naptól, amikor már nem ő lesz az utolsó gondolatom, mielőtt elalszom? Ha halálosan félek attól a perctől, amikor már nem tudom csak úgy felidézni az arcát? Amikor elfelejtem, hogy valaha is szerettek ennyire?
Néha átkozom, ha még vele álmodom... Hogyan kell elengedni?.. Szabad-e elengedni?... Miért kell elengedni?!...
El kell engedni.