Minden gyerek életében eljön az a nagy jelentőségű pillanat, amikor az apukája egy seprűnyéllel a kezében szalad a nyomában. Pedig igen. Fogadni mernék, hogy ez neked sem ismeretlen. Ugyanis a dedósoknak való apró pótkerekek levétele után már csak az a görcsös, öreg seprűnyél biztosítja a stabil imbolygást a kis piros biciklinkkel. Hogy imádtam "száguldani"! Néhány szerencsés próbálkozás után azonban a bajszos védőszentemből egyszer csak nyűgös kolonc lett, és alig vártam már, hogy elég gyorsan és biztosan tudjak tekerni az első métereken ahhoz, hogy még az elején kiránthassam a kezéből a "szégyenbotot".  És itt meg is állunk. Pedig a valódi kihívás csak épp ezután következne: egy keréken is megtartani magunkat.

Én legutóbb másfél éve kényszerültem arra, hogy egy keréken guruljak tovább. Mint a legtöbb ember, ilyen estekben én is mindig imbolyogtam kicsit, le-letettem a lábam egészen addig, amíg gyorsan át nem ültem egy másik biciklire. Ezúttal viszont - talán életemben először- a természetes, kezdeti pánik helyett kihúztam magam, és elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, míg végig nem megyek az úton, aminek a végén már csak én vagyok és az egy kerék. Istenem, hányszor látom magam körül, hogy az emberek annyira félnek magukra maradni, hogy szinte a legelső arra suhanó bicajra átpattannak, még akkor is, ha az öregebb, rozsdásabb és rosszabb is, mint az előző. Esetleg még azt a halk, sípoló hangot is hallják, amit a lyukas kerékből szökő levegő fütyül. "Talán nehéz lesz hajtani, de az izmos comb úgyis olyan divatos.."-nyugtatják magukat azok, akik félnek megismerni az egykerekes száguldás biztonságát. Mégis a legjobb, amikor rájövünk, hogy se bicikli, se kerék nincs is...  :)

Most, hogy már stabilan közlekedem a monociklimen egyre többször jut az eszembe, hogy valakivel most már olyan szívesen összekapaszkodnék.