... most már ezt akarom!

Bugyuta, bugyuta, de mégis erre vágyom.... :)

 ...hisz ők mindig csak azt teszik, ami a legegyszerűbb. Nem harcolnak ők semmi ellen, talán még csak meg sem próbálják. Fülüket-farkukat behúzva hódolnak be mások vagy épp saját természetük parancsának. Első hallása talán még sajnálnánk is az ilyen embert, de a gyengeség nagyon is kellemes tud lenni, ha a kísértésekkel szemben maradunk alul. 

Még sosem gondolkoztam el a szó eredetéről, és arról, hogy vajon miért épp ezt a nevet kapta a jelenség. Viszont jobban megvizsgálva, nagyon is találó kifejezés. Ha valamire az ember nagyon vágyik, de mégsem kaphatja meg, akkor az azutáni vágy kezdi el "kísérteni". Befészkeli magát az agyába és folyamatosan emlékezteti arra, hogy milyen jó is lenne engednie az ösztöneinek. De hisz éppen ez különböztet meg minket az állatoktól: az ember már tudja kontrollálni az ösztöneit..csak kár, hogy nem fájdalommentesen. 

Mindemellett viszont annyi konvencionális és civilizációs korlát nevelődött belénk (némelyik talán kártékony módon), hogy nem mindig vagyok benne biztos, hogy néhány esetben nem épp a "gyengeség" a legjobb válasz egy adott szituációra. Hol húzódik a határ az öntörvényűség és a bölcs intuíció között? A "varázsszó" valószínűleg az érettség. 

Ettől függetlenül, ha valaki értelmileg és érzelmileg is érett, nem feltétlenül biztos, hogy elég erős is ahhoz, hogy mindig bölcsen cselekedjen. Nehezítő körülmény pedig, hogy egy döntés helyességét mindig csak az idő tudja lassanként felfedni. Még jó, hogy mindenkinek szabad hibákat elkövetni. :) 

Mához kevesebb, mint két hétre, december 24-én már egy Indiába tartó, hatalmas Boeing ablakán fogok kibámulni, miközben odalent gyerek százezrei izgatottan ugranak ki az ágyacskáikból, az anyukák a konyhában sürögnek-forognak és az apukák akadályt nem ismerő elszántsággal cűgölik be a lakásba a sündisznó-lelkű örökzöldeket. Karácsony reggelén mindenki az év legkedvesebb ünnepének hangulatával átitatva teszi majd a dolgát- legyen az épp a fadíszítés, a hólapátolás vagy a szirupos TV műsorok előtti kényelmes tanyázás. A rádió és a még ekkor is tömött bevásárlóközpontok track list-je naphosszat ontja majd magából a karácsonyi klasszikusok ezer féle feldolgozásait, és az ünnep két örök érvényű himnuszát: a "Last Christmas"-t és az "All I Want For Christmas is You"-t. 

Még soha nem töltöttem ezt a napot a szeretteimtől távol. 26 éve minden december 24-e ugyanúgy kezdődik, csupán apró eltérésekkel a napirendben. A Karácsony reggele egy kötelező "hó-check-kel" kezdődik, amit az ágyam melletti ablakon való kikandikálással kivitelezek még lehetőleg csipás szemmel. A vizsgálati eredménytől függően már itt eldől, hogy az ünnepi hangulat-mérő skála hányadik fokáról indul a napom, és egy negatív eredmény után szükségem van-e a szigorúan legális kedv-boostereim valamelyikére, esetleg összességére. Ilyenek lehetnek: egy együttérző, könnyes ölelés a húgomtól, 3 perc a békésen ropogó kandalló előtt, Mariah Carrie karácsonyi klasszikusának 500 decibelen való bömböltetése, vagy/és fél kiló szaloncukor elfogyasztása. Ezután jön az ünnepi matiné a TV előtt, némi tengés-lengés a lakásban, majd az a két elfoglaltság, amik mostanára már Lizuska saját bejáratú, a család többi tagja által is szentesített feladatai: a mézeskalács sütés és a fenyő díszítés. Az előbbit általában hosszas ellenkezés és alkudozás előzi meg az édesanyám részéről, mivel a mézeskalács egy olyan alattomos teremtmény, ami első hallásra egy ártatlan édes kényeztetésnek tűnik, ám közelebbről az egyik leghatásosabb konyha-pusztító eszköz. A romok, amik az elkészítése után maradnak egyenesen arányosak a bennük való gyönyörködésnek és elfogyasztásuknak gyönyörűségével, így azt hiszem, hogy egy darabig még biztos helye van az ünnepi napirendben. 

Még kicsit hihetetlen, hogy pár nap és már India felé repülök. Hétfőn megyek a nagykövetségre a vízum ügyintézés miatt, és este megkapom a harmadik és egyben utolsó oltást is. Ha ezek után megbetegszem, akkor nyittatok magamnak egy fejezetet az orvosi csodák könyvében. A barátaim már ott vannak, és hamarosan a delhi repülőtéren látom majd viszont egyiküket, remélhetőleg egy hatalmas transzparenssel a kezében és egy karácsonyfadísszel a fülén... :))

Addig is ezzel a Bodh gaya-ról szóló kis videóval tuningolom magam, ami azt a városkát mutatja be, ahol egy kicsivel több, mint egy hetet töltök majd lelki elemek töltésével és a szerzetesekkel közös imádkozással a Mönlamon.

 ""I seldom end up where I wanted to go, But I almost always end up where I need to be." 

/Douglas Adams/

 Hosszú idő óta ez a kedvenc idézetem, ami szépen lassan amolyan hitvallássá is vált az életemben. Sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor szívem szerint azt az "almost"-ot én még el is hagynám a mondatból. 

Azt hiszem kivételesen szerencsésnek mondhatom magam mindazért, amivel az eddigi életem megajándékozott. Bár a karma törvényei szerint minden jó és rossz, ami valaha megjelent és megjelenik benne, azok mind a korábbi gondolataim, szavaim, tetteim következményei, így azokat egyedül saját magamnak köszönhetem. Mégis nem tudok nem elmondhatatlan hálát érezni mindazért a jóért, ami jelenleg körülvesz és ami valaha is az enyém volt. 

Pár napja, egy csendes pillanatomban elgondolkodtam kicsit az utóbbi pár évben velem történt dolgokról, és azon a hihetetlen belső átalakuláson, vagy sokkal inkább átrendeződésen, amin keresztülmentem. De talán sokkal inkább azokon az eseményeken, helyeken és embereken, amik és akik ebben segítségemre voltak ezen a belső úton. 

Az elmúlt 2 évben olyan helyeken jártam, amikről azelőtt csak álmodni mertem akkor, amikor senki nem figyelt. Az egész egy villámcsapás szerű lehetőséggel kezdődött. Ennek elfogadásához persze a kellő bátorságra és nyitottságra is szükségem volt, ám ezzel egy olyan útra tettem rá a lában, ami még a mai napig is szédítő erővel szórja rám az áldásait. Alapvetően minden tapasztalat egy értékes tanítás is egyben, viszont - ha lehet ilyet mondani- az elmúlt pár év valósággal úgy hatott rám, mintha az azt megelőző "lógós kisiskolás tengés-lengést" egy "szuperintenzív, Harvard egyetemi mesterképzés" váltotta volna fel. Minden, ami történt velem, a legfantasztikusabb hullámvasút hullámhegyei és -völgyei voltak a számomra. A boldogság és a fájdalom sűrű és felpezsdítő masszája alapjaiban formálta át, tisztította meg és töltötte fel a belső világom, és bár azelőtt is volt életem, emlékeim, céljaim, vágyaim, mégis úgy érzem, mintha ez az időszak már egy teljesen új emberről szólna. Az életem filmje Foxi Maxiból Amelie-vé változott, amiben minden és mindenki, még a legjelentéktelenebb apróság is ezer színnel ragyog. Mindennek értelme és következménye van. És minden jó, ami csak megjelenik, arra emlékeztet, hogy ebből minél többet és többet adjak vissza és osszak meg másokkal is.

 2008-2010: Norvégia, Svédország, Kanada, USA, Karib-tenger, Hollandia, Lengyelország, Anglia, Szlovákia... és most karácsonykor INDIA! ...azt hiszem ehhez már nem kell mást hozzáfűzni. :)

Talán irónikus, hogy ezt a mondatot épp egy esős reggelen írom, de éppen ezért ez a gondolat egy nagyon jó példa arra, hogy a boldogság nem feltételekhez kötött. :)

A mai napom is épp úgy indult, mint a többi mostanság. 5.50-kor kiugrottam az ágyamból, felhúztam a futócipőm és kikocogtam a Városligetbe egy nagy körre, hogy a mai napot is úgy kezdhessem, hogy először jól gatyába rázom a testem és a lelkem egy frissítő futással és a felkelő nap sugaraiban való gyönyörködéssel, ahogy átszűrődik a Hősök terén magaslesen kémlelő angyal szárnyai között. Bár az izmaim nem mindig tapsikolnak az ötletért, és sokszor már 10 perc után elérek a holtponthoz, de sosem adom fel. Csak azért is tovább gyűröm a métereket, mert tudom, hogy minden reggellel egyre könnyebb lesz. Ilyenkor még szinte teljesen kihalt a park is, így tisztán hallani a madarak csicsergését, és reggel 6-kor még a levegő is üde és kellemesen hűvös. Ahogy az utcákon elfutok egy-egy ember mellett, mindenki elismerőén néz rám, miközben valószínűleg azt gondolja: "Na, ehhez is elég hülyének kell lenni, hogy az ember hajnalok hajnalán már ilyesmivel gyilkolja magát...". :)

A legjobb része mégis az, amikor a parkból kiérve keresztülfuthatok a teljesen üres és ezért hatalmasnak tűnő Hősök terén. Az ég általában tiszta, és a nap sugarai megvilágítják a burkolat köveit a tér szélén sorakozó szobrok mögül. Ilyenkor úgy érzem, mintha az egész világ az enyém lenne! Ezért az érzésért kelek fel minden nap hajnalban! Mikor már a tér közepe felé járok, olyan felszabadítóan boldog érzés fog el, hogy mostanában szokásom lett ezt mindig valamilyen módon ki is fejezni a saját szerény módomon. :) Az egész egy spontán cigánykerékkel kezdődött az előző héten. Mivel az akkor és ott tökéletes és megismételhetetlenül szuperül sikerült, ezért azóta mindig mást találok ki. A "kitalálni" talán nem is olyan jó szó itt, hiszen mindig mindegyik spontán és az aktuális sugallat és érzés szüli. Ma például sasszéztam egyet a szobrok felé fordulva, majd az Andrássy út felé, aztán ugrottam párat, és már meg is volt a mai móka. :)

És ezen az esős napon a világ és annak a pár, szerencsés(!) blogolvasónak a boldogságára ajánlom a mai nap dalát. :))) Én egész nap ezt hallgatom! Enjoy!

A mai reggel igazi dübörgős, haragos, nyári zuháréval indult, amitől mindenki zsebében kinyílt...az esernyő. Ebben az a legviccesebb, amikor egyik pillanatról a másikra megtelik az utca színes, kockás, mintás, kicsi és nagy esernyőkkel. Majd az egész város lassan úgy kezd kinézni, mint a népes Aprajafalva, a kis gombaházacskákkal. Minden "gombakalap" mozgásban van, esetleg egy-egy buszmegálló vagy villamos megálló környékén lenyugszik kicsit, de a szivárvány minden színében pompázó forgatag úgy sodródik és áramlik, mint egy élő folyó. Közben pedig ide-oda ütődve küzdi magát előre. Ebben a különleges környezetben játszák az egyik kedvenc esős játékom, az "esernyő-dodzsemet" :). 

Ilyenkor az ember hiába nyitja fel reggel az ernyőt, amint az 2 mp múlva, a feje felé emelve kiesik a látóteréből, azonnal meg is feledkezik róla. Egy perc múlva már mindenki ugyanazzal a slunggal közlekedik a tömegben, mint tenné azt akkor is, amikor épp nincs még egy plusz 20 centivel megtoldva az életterének kerülete... Magyarul, amikor az emberek rohanás közben egymás ernyőjébe akadnak, úgy pillantanak fel a "baleset" helyszínére, mintha a Jóisten éppen akkor teremtette volna bele a kezükbe a népszerű esőelhárító szerkezetet. "Jé, basszus, ez meg mit keres ott fenn?!" Az igazi dodgem pálya azonban akkor alakul ki, amikor az összeakadások következtében a másik ernyőéről a nyakunkba zúduló víz miatt az utcán való előrejutás egy stratégiai játékhoz kezd hasonlítani. :) Minél többször fröccsen az arcunkba az esővíz a mellettünk elhaladó ember ernyőjéről, annál egyértelműbbé kezd válni számunkra, hogy nincs más választásunk, mint beszállni a játékba. Elszántan pásztázzuk az előttünk, mellettünk és szemben közlekedő embereket, és az utca és benne minden járókelő a népszerű Sonic számítógépes játék pályáira és akadályfiguráira kezd emlékeztetni. Akad mindenféléből bőven: van lassú, gyors, kicsi, nagy, kiszámíthatatlan és stabilan cammogó; piros, kék, sárga vagy zöld, és mind azért van ott, hogy az amúgy is esőtől nyűgös reggeledet még jobban megkeserítse. Nincsenek jó stratégiák. Az éberebb marad a szárazabb.

Mellesleg ma arra is rájöttem, hogy az esernyőm karimájának rádiusza lényegesen kisebb, mint én azt előzőleg hittem... :) Amikor kabát van rajtam, akkor nem veszem észre, hisz az ázik a karom helyett. De mivel ma igazi nyári vihar volt, mennydörgéssel, villámlással és 30 fokkal, ezért most csak az ingem volt rajtam és egy kis mellényke. A nyakam és a fejem búbja kivételével mindenem csurom vizes lett.

Lehet, hogy az ernyőmön azok a plüss macival pózoló kislányok valójában a célcsoport megjelölése...? :)

Szeretnék köszönetet mondani annak a kedves barátomnak, aki a minap elküldte nekem a megoldást a gmail rendszeren belüli e-mail-szűrés hogyanjáról. Már csak annak örülnék, ha ki is írná neki, hogy a felhasználó nem elérhető... :)

Nem tudom eldönteni, hogy jobban sajnálom-e őt, mint amennyire örülök annak, hogy többé nem kapok tőle kéretlen e-maileket....

Mindannyian ismerjük a jó öreg mondást, miszerint "mindig az kell a legjobban, amit nem kaphatunk meg". Pár hónapja rájöttem, hogy mint mindenben, ebben is van, aki a maximumra törekszik.

Nevezzük ezt a fiút az anonimitás és az emberi méltóságának megőrzése érdekében "Józsinak". Nos, Józsi valószínűleg a "ha már csinálunk valamit, azt csináljuk is jól" eset radikális vonalának mintapéldánya. Ő az, akit gyerekkorában az anyukája addig nem engedett felállni az asztaltól, amíg fényesre nem nyalta a tányért, vagy aki addig nem állt fel a Super Mario elől, amíg legalább egyszer, egyhuzamban végig nem ment az összes pályán, és ki nem szabadította a hercegnőt. Nos, én épp egy ilyen emberbe botlottam az ő személyében egy internetes "játszó-társkreső" oldalon (azért hívom őket így, mert gyakorlatilag semmi másra nem jó, csak hogy időhiányban szenvedő, mégis unatkozó felnőtt embereket összehozzon egy monitor előtt, hogy ne egyedül vesztegessék az idejüket, hanem legalább párban tegyék ugyanezt. De az is lehet, hogy csak én csináltam rosszul valamit. Aki az internet segítségével találta meg élete párját, az most virtuálisan megkövezhet...áuu ).

Kéthetente egyszer előfordult, hogy írt nekem egy kevésbé lófejű, a "tetszel nekem, talákozzunk má'" szintnél legalább 2 lépcsőfokkal intelligensebb fiú, akiknek kétségbeesett unalomból válaszoltam is valamit. Mivel az oldalon való jelenlétét mindenkinek feltöltött kredtek szabták meg, ezért történt az, hogy amikor már a kreditjeim "nagyonvégénél" jártam, elkövettem azt a naiv, ám fatális hibát, hogy az egyik kicsit szimpatikusabb fiúnak megadtam az e-mail címem, hogy inkább majd ott levelezzünk, mert én arra a lámúr oldalra többé nem valószínű, hogy beteszem a kurzorom. Ezzel a felelőtlen mozdulattal viszont olyan kaput nyitottam meg előtte, amit jobb lett volna 7 lakat alatt tartanom.

Először megérkezett az első levél. Mivel már akkor is nagyon elfoglalt voltam, és valjuk be, így csupán a kép alapján elég mérsékelten motivált, ezért 2 napig nem válaszoltam. Bár ki nem állhatom a türelmetlen embereket, mégis némiképp érthetőnek találtam, hogy ennyi idő elteltével még egyszer próbálkozik, hátha valójában meg sem kaptam az e-mailt. Mikor 1 nappal később már azon voltam, hogy elnézéseket kérve, válaszolok neki, a beérkezők között már ott várt a harmadik levél... Erre viszont automatikusan behúzódott nálam a kézifék, és kifejezetten frusztrálónak éreztem, hogy egy vadidegen pasi mi a francért dobja félre minden önbecsülését és csimpaszkodik rá egy általa egyáltalán nem ismert, vadidegen csajra, aki még csak válaszra sem méltetta. Ez a fajta megalázkodás vagy inkább kétségbeesett kapaszkodás a világ legmagányosabb emberének állította be őt előttem... és valószínűleg az is lehet (vagy csak egyszerűen pszichopata), mert azóta már legalább 10 megválaszolatlan levelet írt nekem, bele a nagy semmibe, úgy, hogy én soha egyetlen reakciót nem mutattam irányába. Úgyhogy azóta csak jönnek az e-mailek, kb. heti egyszer, amiben beszámol arról, hogy épp mit csinál, és hogy tudja, hogy szánalmas, de ő legalább annyira kitartó, mint amennyire én makacs...Íme, egy kis ízelítő a két utolsó levélből (jah, nem is, mert az utolsót olvasatlanul töröltem):

"sőőt túúúdom :-) hogy nem szeretnél engem megismerni, dehát a helyzet jelenlegi állása okán... feltételezve hogy csak 1%ál olvasod annak, amit írok, a megismerés, mégha bizonyos korlátok között is, de bizony megtörténik :-)"

Mindenesetre, ha valaki tudja, hogyan lehet blokkolni embereket a Gmail-ben, annak nagyon megköszönném a segítségét! :)

Furcsa ez... furcsa figyelni, ahogyan az élet ide-oda sodor, sokszor felülírva a szabad akarat kiváltságát. Gyakran úgy tűnik (persze csak ha nem hinnék a kívánságok és az ok-okozat hatalmában), hogy az élet nyújtotta lehetőségeink rajtunk kívül álló módon érkeznek meg az életünkbe, ám a döntés meghozatala mindig, minden esetben a saját felelősségünk. Minden helyzetben mi magunk döntjük el, hogy mit fogadunk el, és mit nem. Lehet ez egy állásajánlat, egy buli invitáció vagy éppen egy olyan szituáció, ami míg neked örömet okozna, másoknak árthatsz vele.

Amióta az eszemet tudom, mindig nehezen hoztam meg döntéseket, és minél nagyobbnak éreztem a tétet, annál inkább hajlamos voltam mérlegelést színlelve sodortatni magam az árral, íly módon próbálva kibújni a döntésem felelőssége alól. Csakhogy ez az egyetlen dolog, amit nem lehet kikerülni, megkerülni, kialkudni vagy áthárítani... Minden döntésnek (vagy nem-döntésnek) következménye van, ami későbbi életünket és jövőnket formálja. Mivel nem vagyunk jövőbe látók és nem rendelkezünk még olyan szintű intuícióval, hogy pontosan meg tudjuk határozni választásaink kimenetelét, ezért nem létezik jó vagy rossz döntés, csupán annyit tehetünk, hogy legjobb belátásunk és szándékunk szerint cselekedünk.

Vicces, de sokszor kerülök olyan helyzetbe, amikor pontosan tudom, hogy egy döntésemnek nem lehet majd túl jó vége, mégis képes vagyok megtalálni saját magam számára azt a 3-4 szánalmas és gyenge indokot, ami végül legyűri azt a többszáz nyomósat... Vajon miért hajlunk rá olyan nagyon, hogy becsapjuk önmagunkat, csak azért, hogy egy nyilvánvalóan reménytelen, álomszerű jövőképet helyezzünk előtérbe a józanésszel szemben.

Tudatában kell lennünk azonban, hogy minden és mindenki, ami és aki körülvesz minket, saját kívánságaink és korábbi tetteink miatt vannak jelen az életünkben. Így egyetlen szituációt vagy lehetőséget sem szabad erőszakosan eltaszítani magunktól, mert mindegyikőjüknek fontos üzenete van a számunkra, és azért vannak velünk, hogy tanulhassunk tőlük. Szinte az is biztos, hogy jónéhányukkal már nem először találkozunk, ezért fontos, hogy nyitottak legyünk mindenre, ami velünk történik, ítélkezés és ellenkezés nélkül. Ugyanis sok fekete macskáról derült már ki, hogy valójában fehér... csak fel kellett hozzá kapcsolni a villannyt...

Úgy döntöttem, hogy ezentúl ezen az oldalon folytatom a blogom írását, mert a másik helyen fura dolgok kezdtek történni a bejegyzéseimmel ( Itt most természetesen nem arra gondolok, hogy arra kezdtem gyanakodni, hogy esetleg valaki más is olvassa az írásaimat rajtam kívül... :) Bár minden kétséget kizáróan az is elég bizarr tud lenni 12 év kapcsos könyvbe való privát naplóírás után...) Ettől függetlenül remélem, hogy akit eddig is érdekeltek az írásaim, annak nem esik majd nehezére ide is átszokni. Jó olvasgatást! :)

A*

Amikor legelőször kerültem kapcsolatba igazi angol anyanyelvű emberrel, érthetően nagyon zavarban voltam. Emlékszem, az oxfordi fogadócsaládom férfitagja kijött elém a buszhoz, és miközben hazafelé furikázott engem az autóval, úgy gondolta, oldja egy kicsit a megszeppentségemet egy kis bevezető "chit-chat"-tel. Az, hogy ebben csak apró, kedves semmiségekről mesélt nekem, vagy épp a nappaliban található páncélszekrény kódjáról és működési elvéről adott pontos leírást, azt már sosem fogom megtudni, ugyanis az egész monológból csak annyit sikerült megértenem, hogy "most kicsit felhős az ég, de előző héten sütött a nap" . Ám eltelt pár hét, és már bátran indultam el busszal a belvárosba megvenni az Artful Dodgers legújabb CD-jét, mert már tudtam, hogyha valaki szól hozzám, meg fogom érteni és nagy valószínűséggel még válaszolni is tudok neki, minden nagyobb nehézség nélkül. Majd megismertem Darren-t, aki az első igazi angol barátom (barát barátom!) lett. Imádtunk vele beszélgetni, mert amikor hallgattuk, egy teljesen új világ nyílt meg előttünk, és nem kis privilégiumnak éreztem akkor még, hogy egy angol emberrel "folyékonyan" eltársaloghatok. Azonban volt egy mondata, ami nagyon tudott fájni... Mivel még csak a tízes éveimben jártam, az angol tudásom még finoman fogalmazva is inkább egy csiszolatlan gyémánt volt, mint ragyogó drágakő. :) Így voltak esetek, amikor Darren mondani próbált valamit, de vagy az akcentusa, vagy a szó jellege miatt nem érettem őt. Mivel ő nem iskolapadban tanulta a nyelvet, nehezen tudta megtalálni azokat az egyszerű szinonimákat is, amikkel közelebb segíthetett volna a megértéshez. Ekkor hangzott el általában az a mondat, amit soha nem akartam hallani. Ilyenkor csak rám nézett, és a kezével legyintve ennyit mondott: "ahh, forget it!"  Nyilvánvalóan a dolog nem ellenem irányult, sokkal inkább önmaga felé volt ez egy kudarc, hogy nem tudta megtalálni azokat a szavakat, amiknek a segítségével megértem, mit is akar mondani. Ettől függetlenül a lehető legrosszabb, legtehetetlenebb érzést váltotta ki belőlem, amit csak egy beszélgetés alkalmával el lehet képzelni. Megakaszt és elkedvetlenít. Akármilyen jót is beszélgethettünk előtte, ez a mondat, vagy sokkal inkább a kommunikáció egy ilyen zsákutcája mindkettőnkre elég degradálóan hatott. Ez a szituáció érthető és nem is ritka két különböző anyanyelvű ember között. Ám amikor ugyanez a szituáció lejátszódik köztem és egy másik magyar ajkú ember között (az ahh, felejtsd el ilyenkor általában csak fejben hangzik el), akkor komolyan elgondolkodtat.

Nem tudom, kinél milyen sűrűn fordul ilyesmi elő (ha előfordul egyáltalán), de amikor megtörténik, be kell vallanom, egy picit elvesztem a hitem az egész beszélgetés érdembeli folytatásában. Biztos másnak is volt már olyan érzése, hogy mond valamit, mire a másik úgy reagál, hogy nem tudod megállni magadban a kérdést, hogy ".......mi???"... Ennek egy időben kicsit előrehaladottabb, "beérettebb" verziója a "... mit nem lehet ezen érteni???..." mondat. Ezeket én csak "kapcsolat gyilkosoknak" szoktam nevezni, amik olyan fennakadások két ember közti kommunikációban, ami valószínűleg alapvetően a két fél totálisan más felfogásában, beállítottságában és lelkületében gyökeredzik. Amennyire észrevettem, az ilyen barátságok nem is nagyon tudnak túl nagy mélységekbe továbbfejlődni, mert - a metaforánál maradva - nem egy irányba ásnak hozzá. Ez egy erős jel lehet olyankor is, amikor az ember egy új kapcsolattal próbálkozik. Akármennyire is tetszik neki külsőleg a másik, ezek a "kapcsolat gyilkos" fennakadások intő jelek arra nézve, hogy a két ember nem gondolkozik hasonlóan. Ezek főleg olyan helyzetekben jönnek elő, amikor az ember valami vicceset vagy találót próbál mondani, és a másik egy teljesen más dologra asszociál vagy abszolút észre sem veszi azt... Most tartsa fel a kezét az, akit ez egy percig sem ábrándít ki. Emlékszem olyan estre, amikor egy fiú annyira tetszett, hogy ezeket a jeleket megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, mondván, még össze kell csiszolódnunk. Csakhogy amikor ez a "...miii???" élmény sorozatban érkezett, mint a jelzőlámpák zöld-hulláma, akkor éreztem, hogy ebben azért lehet valami.
Minden ember egy más világ, de valljuk be, vannak akik még annál is másabbak... :)

Mindenki ragaszkodik valamihez. Tárgyakhoz, személyekhez, elvekhez.  Valamiért folyton külső tényezőktől várjuk a boldogságot, és körülmények függvényeként képzeljük el azt. De vajon miért van ez? Miért nem tudjuk olykor félredobni a mesterséges előítéleteket, szabályokat és viselkedési formákat, és úgy megélni az érzéseinket és a jelen ajándékát, ahogyan vannak.

Ha egyetlen, közös jellemzőt próbálnánk keresni a világon élő összes emberben, akkor az valószínűleg a boldogság utáni vágy lenne. Egytől egyig mindenki boldog akar lenni. Ki így, ki úgy, de elmondhatjuk, hogy tetteink meghatározó motivációja ennek elérése, illetve a tökéletes boldogsághoz való folyamatos közeledés. Az eszközök mindenki számára elérhetőek, de mint egy bonyolult társasjátékban, itt sem mindegy, mikor melyiket használjuk, kivel és milyen áron. Azt hisszük, a társadalomban jelenlévő konszenzusos elvek és szabályok azért jöttek létre, hogy ebben segítsenek minket, de ez nem minden esetben van így. Ezek a szabályok jelen vannak az életünk minden területén, és hajózási csatornákat próbálnak felállítani számunkra az élet háborgó tengerében. De mi van, ha tévednek?... Ha egy orvosi diplomával elmegyek virágkötőnek, biztos, hogy boldogtalan leszek? Ha férj nélkül megtartok egy születendő ikerpárt, biztos, hogy nehéz életünk lesz? Ha sosem kötöm be a biztonsági övemet, akkor biztos, hogy autóbalesetben fogok meghalni?... Nincsenek jó vagy rossz döntések, csak egyszerűen döntések vannak. A saját döntéseink. És tudnunk kell, hogy vannak esetek, amikor nem a szótár szerinti fordítás a leghelyesebb...

Régebben - és gyakran még ma is - rengeteg mintát és szabályt állítottam fel saját magam számára is, hogy ezzel látszólag megkönnyítsem az életem, és a boldogságomhoz vezető utat. Ezeket a legkülönbözőbb helyzetekre és problémák kezelésére kreáltam, abban bízva, hogy ezek által majd megvédhetem magam a hibáktól és csalódásoktól. Például: diploma nélkül senki vagyok; a hűtlenség megbocsáthatatlan bűn; csakis nádszál vékonyan lehetek szép és sikeres ; ...stb. Ám ezek a "bölcseletek" nem hogy nem védenek meg a rossztól, de sok esetben még csak nem is helytállóak. Emellett pedig mind a hibák, mind pedig a csalódások szerves részei az életünknek, és legalább olyan nagy szükség van rájuk, mint a sikerekre. Sosem védhetjük meg magunkat tőlük, viszont energiájukat felhasználhatjuk arra, hogy továbblendítsenek bennünket a helyes úton. Ma már tudom, hogy a boldogságot nem keresni kell, hanem megélni. Az pedig legtöbbször éppen ott,és olyan helyzetben talál ránk, ahol nem is számítanánk rá...

Juhééééé! Ma megkaptam a kommunikáció szak végleges lezárásához szükséges utolsó vizsgajegyemet. A Metafizika volt az utolsó az általánosan kötelező tárgyak közül, és épp 5 perce írták be a Neptunba az 5-ösömet! Igaz, hogy a tanszék egy adminisztrációs fiaskója miatt még februárban fel kell vennem a kommunikációs gyakorlatok második szemináriumát, de az már csak technikai formaság, mivel már gyakorlatban elvégeztem és jegyet is kaptam belőle.
Szóval ezzel a jeggyel hivatalosan is végeztem a kommunikáció szak tanegységeivel, így már semmi más nem hiányzik, csak az államvizsga és a szakdolgozat védése! Persze meg kell még csinálni egy nyelvvizsgát is, de annak már semmi köze nincs az egyetemi tanulmányaimhoz. Huh, boldog nap. :)
Az angol szak befejezésétől is már csak egyetlen vizsga választ el! Hihetetlen. És mindennek vége lesz júniusban! El sem hiszem! Már alig várom, hogy a kezemben tarthassam a diplomám!
Előre csajszi! Már nincs sok hátra!

Pár napja arról beszélgettünk a kolléganőmmel, hogy vajon mitől lehet az, hogy mindig csak azoktól a fiúktól számíthatunk a legromantikusabb, legédesebb figyelmességekre, akiktől semmit nem akarunk.
Ha a futár beállít egy nagy csokor virággal a munkahelyünkön, vagy ajándékba kapjuk azt a könyvet,amire már régóta vágyunk, csak azért, mert a másik a velünk való beszélgetés közben figyelt ránk annyira, hogy minden különösebb célzás nélkül kivegye a szavainkból, hogy nekünk azzal mekkora örömet okozna - és szeretne is nekünk örömet okozni annyira, hogy ennek elérése érdekében még különböző erőfeszítések megtételére is hajlandó -, szóval miért van az, hogy ha ilyenek, vagy ehhez hasonló dolgok történnek velünk, az rendre olyan férfiak figyelmességét és kedvességét dicséri, akiknek semmi esélyük nálunk.

De vajon valóban csak azoknak kellünk így, akik nekünk nem kellenek, vagy inkább már nekünk nem kellenek azok, akiknek mi kellünk?

A klasszikus "tyúk-tojás esete" áll fent itt is. Bár a férfiak gyakran megkapják tőlünk, hogy a vadász ösztönükre hallgatva sokszor amint meghódítottak egy szívet, már rögtön nem is érdekes többé a számukra, hogy hogyan dobog az tovább értük. Be kell valljuk, mi, lányok is vagyunk így ezzel néha. Bizony vannak olyan fiúk, akiket olyan kihívás meghódítani, hogy igazi nehéz terepű kalandtúra, míg a szívükbe sikerül fészkelni magunkat. Ám amint ott vagyunk, akkor vesszük csak észre, hogy valójában milyen hétköznapi, kopár mező az, amit egy oázis felkutatásának nehézségei árán tudtunk csak meghódítani. Kész, elvesztette minden csáberejét, amit valójában semmi más, mint puszta bevehetetlensége tartott fenn, amíg még bevehetetlennek látszott. Vannak ilyenek. Talán nálunk, nőknél sem jön be, ha egy férfi hódolatát túl könnyen meglapjuk. Én, személy szerint ilyenkor kicsit mindig úgy érzem (és valószínűleg nem minden ok nélkül), hogy ezek a hirtelen jött, kedves gesztusok valójában nem is nekem szólnak, hanem a másik fejében rólam megrajzolt álomképnek. Akármilyen furán is hangozhat ez most egy nő szájából, de én abban hiszek, hogy egy férfinak nem csak a foci VB követésének szentelt időben kell mértékletesnek maradnia, de a nő túl korai imádatában, meglepetésekkel való elhalmozásában is. Félre ne értse senki sem, nem arról beszélek, hogy ne lepjék meg a nőket, vagy hogy csak szökőévben egyszer mutassák ki szerelmüket és figyelmességüket egy meglepetés virággal, vacsorával, vagy romantikus utazással! Csak hagyjátok, hogy kicsit mi is megharcoljunk a hódolatért. Érezzük, hogy az a gesztus valóban a személyünknek szól, és nem csak a férfi saját maga előtt fenntartott romantikus imidzs bizonygatása...az is csak azért, "mert ez jön be a csajoknak". A figyelmesség ettől még a hétköznapok és egy párkapcsolat valódi, édes fűszere lehet, de egy bimbódzó kapcsolatnál jobb előbb meggyőződni, hogy az a kapcsolat valóban bimbódzik-e vagy csak a te fejeden nőtt rózsabokor... :)

*A.

Csend... néma üvöltés.
Fájdalom... meggyötörve épít. Minden nappal több vagyok, erősebb és bátrabb.
Egyedül vagyok... de mégsem vagyok magányos. Ez vagyok Én. Nélküled.
Az vagyok, aki lenni szeretnék. Akire büszkének lehet lenni. Minta. Erős. és Magabiztos.  de belül sírok.

Amikor például az ember szerelmes lesz, gyakran érzi, hogy bármennyire szeretné is, nem talál szavakat, hogy kifejezze, amit odabenn érez. Csak ül némán a papír felett, vagy épp a gép előtt, és csak ül....a mellkasát majd szétveti az a bizonyos megfoghatatlan, leírhatatlan, varázslatos és borzongató csoda, ami csak nő és nő.... és már azt hiszi, ez nem fokozható... és már olyan szép, hogy a világ minden szava is túl csúf lenne ahhoz, hogy legalább csak megközelítse mindazt a szépséget, ami annyira erős, hogy érezni, ahogy belülről égeti a tested. Ami annyira jó, hogy szinte már fáj...

Fáj... de már csak belül. Nem mutatod, mert ez már csak a tied.  Ennyi maradt neked belőle. 
Felejteni kéne.. Elengedni. Tovább élni az életet. Az álmaidat, az érzéseidet, a világotokat egy fedeles cipősdobozba zsúfolni, és örökre ott is hagyni a polcod egy félreeső szegletében... Mintha mindez beleférne.  Valóban belefér? ...
Még emlékszem azokra a napokra, amikor ez a kis "cipősdoboz" jelentette számomra az egész életet. Mindent, amiért éltem és élni akartam. ...Néhány papír, fényképek, apró semmiségek, amik a közös emlékek apró darbkáiként néznek vissza rám. Most kigúnyolnak.  A kézzel írt versei. Minden soruk tiszta és őszinte. Sosem láttam még hasonlót...

Minden múlandó... még a szavak is. Hiába hisszük, hogy ha leírjuk őket, akkor az majd megőrzi nekünk mindazt, amit ki akarunk fejezni velük. Csupán fájó és makacs lábnyomai mindannak, ami már régóta nem is létezik.

Had fájjon még egy kicsit. Legalább addig is érzem, hogy itt van még. Hogy még mindig a részem. Egy fájó, szorító, kínzó, könnyes és csendes részem. Had higgyem még, hogy egy élet nem fér el egy cipősdobozban. Nem lehet belepakolni, és egyszerűen csak félretolni. Azt mondják, mindez természetes. Hogy fáj még egy kicsit, szenvedek, dühöngök, vádlok, alkudozom, sírok...majd szépen elengedem. Hogy minden rendben lesz majd... De semmi sincs rendben. Miért nem telt még el egyetlen nap sem anélkül, hogy eszembe jutott volna. Vagy legalább egyetlen óra... Mi van, ha én egyáltalán nem akarok "továbblépni"? Mi van ha én halálosan félek attól a naptól, amikor már nem ő lesz az utolsó gondolatom, mielőtt elalszom? Ha halálosan félek attól a perctől, amikor már nem tudom csak úgy felidézni az arcát? Amikor elfelejtem, hogy valaha is szerettek ennyire?
Néha átkozom, ha még vele álmodom... Hogyan kell elengedni?.. Szabad-e elengedni?... Miért kell elengedni?!...
El kell engedni.

Én , a blogok nagy ellenlábasa, ezennel ünnepélyesen leteszem a fegyvert, és belépek egy ismeretlen térbe, ami végül engem is magához vonzott. A nagy ellenállás oka nem volt más, mint az a logikai csavar, amit én a blogok feltalálásának és létrehozásának alapvető okában véltem felfedezni. Miszerint a "blog" nem más, mint egy az online felületen, a világ minden internet kapcsolattal rendelkező emberével megosztott személyes feljegyzések gyűjteménye, amolyan modern napló-szerűség.

Én gyerekkorom óta írok naplót, és jól emlékszem milyen érzés volt, amikor az anyukám egyszer - csupán féltésből persze - beleolvasott. Olyan volt, mint egy lelki erőszaktétel. Fogalmam sincs, épp melyik részeit olvasta el, mégis úgy éreztem magam, mintha a legbensőbb érzéseimet szentségtelenítették volna meg. Mintha kifordítottak volna, és egyből az összes kis személyes butuska gondolatfoszlányom, titkos érzésem, vágyam most egyszerre ott hevertek volna a padlón, szétgurulva az anyukám lábai előtt. Úgy éreztem, erőszakkal törtek be és fosztották ki azt a helyet a lelkemben, amit ezer lakat alatt őrizgettem. Persze most jogosan mondhatnád, hogyha az ember már egyszer úgy dönt, hogy önmagán kívül tárolja ezeket a titkos gondolatokat, egy egyszerű kis könyvben lejegyezve, akkor mi okon háborodik fel, vagy egyáltalán lepődik meg azon, ha végül az írás talál magának egy olvasót is. Hisz ezt kommunikáció elméletből is tanulja minden hozzám hasonló diák, hogy a legegyszerűbb kommunikációs modellben is kihagyhatatlan, alapvető elem az "adó" mellett a "vevő". Ha az egyik van, lennie kell a másiknak is. ( Egyúttal ezzel be is bizonyítottam azon elmélet valósságát, miszerint ha elég sokszor írsz meg egy puskát, akkor az abban leírtakat előbb-utóbb meg is tanulod... :) ) 

Szóval e hosszadalmas - és még nyomokban száraz, egyetemi tananyagot is tartalmazó - okfejtésemből kiderül, milyen jellegű ellentmondást is találtam a blog eredeti rendeltetésében. Idővel viszont rá kellett jönnöm, hogy tévedtem , amikor beskatulyáztam az egyszerű online napló kategóriába, hiszen ezen kívül is számtalan más jó és hasznos rendeltetésben lehet használni, anélkül, hogy az ember a legbensőbb érzéseit szellőztetné meg, mint a mosott ruhát.
Hát igen. Az ember mennyi mindennel van így az életben. Mennyi mindentől óckodunk, irtózunk, akár olyannyira, hogy nyíltan protezsálunk is ellene, és közben az ellenállásunk csupán a tudatlanság torzszülöttje. Mert sokkal könnyebb és kényelmesebb első benyomás alapján ítélni és akár szenvedélyesen utálni valamit vagy valakit, mint hogy egy picivel több energiát és időt szánni annak pontosabb és mélyebb megismerésére.

Őszintén szólva, az én esetemben ezt a jelenséget a túlcsorduló információáradatnak tulajdonítám, ami a hétköznapjaink minden egyes sarkából zúdul felénk. Hallottam róla, nagyon nem tetszett az ötlet, de ahhoz már lusta voltam, hogy ennél több energiát feccöljek a dologba. Én sokszor már inkább napokig nem is nézem a híreket, csakhogy kicsit kitisztuljon a fejem, és felocsúdhassak abból a kényszerképzetből, hogy a Földön történt összes eseményről tudnunk kell AZONNAL és maradéktalanul! Mert ugyebár aki lemarad, az kimarad.  De miből is pontosan? Tudom, hogy az agyunk elképesztő befogadóképességgel bír, de azt mégis mindannyian tudjuk, hogy nagyon is szelektál és bizonyos dolgokat ki is rekeszt. Azt vettem észre, hogy ha hosszabb időt töltök el a tömeges információ célkeresztjében, akkor az agyam egyre nehezebben tud már különbséget tenni a hasznos és a haszontalan infók közt. Ez viszont óriási baj. Nevezzetek közönyösnek vagy felelőtlennek, de én bizony van, hogy hetekig nem is nézek TV-t. Na jó, igazából csak a hírműsorokat nem nézem. A világról így is elég információ jut el hozzám az interneten keresztül még úgy is, hogy egyik hírportált sem látogatom.

Arra gondoltam, ha a mondanivalóm tetemes százalékát ebben a kis blogban osztom meg a "világgal", akkor annál kevesebb jut majd a Facebook-ra. :) Itt amúgy is nagyobb terem és több lehetőségem van az önkifejezés kicsit értékesebb formáinak megvalósítására.
Ezzel a reményteljes gondolattal szeretném most útjára bocsátani életem első blogjának kicsinyke hajóját a világháló hömpölygő óceánjában. :) Ezzel egyúttal azt is bizonyítva, hogy sosem szabad túl lustának lennünk jobban megismerni a dolgokat magunk körül, mert csak így lehetünk képesek eldönteni, hogy milyen értékkel is bírnak a számunkra.

*A.